Bikavér

A 19. századtól kezdve számos irodalmi alkotásban megjelenik a szekszárdi táj és legfőbb jellegzetessége, a bor. Szekszárd Garay Jánosnak köszönheti a helyi óvörös borra használt bikavér nevet, amelyet először a költő írt le Szegszárdi bordal című versében, 1846-ban. Nagy művészeket is megihletett ez a bor, az elbeszélések szerint Schubert is ennek hatása alatt írta híres művét, a Pisztrángötöst, míg Liszt Ferenc Szekszárdon komponálta a VIII. Magyar rapszódiát. Liszt a borvidék „nagyköveteként” IX. Pius pápának is küldött a szekszárdi bikavérből, aki elismerően nyilatkozott róla: „Ép kedélyemet, egészségemet egyedül ez tartja fönn.”

A szekszárdi vörösbor, így a bikavér nagyságát, ízgazdaságát az egymással összefüggő dombos területek különböző mikroklímája, a talajadottságok közötti eltérés adja. A talaj a pannon homokra épülő, eltérő mésztartalommal bíró vályogos lösz, amiben sárga- és vörösagyag is található. Minél több a vörösagyag, annál értékesebb a terület.

A borvidéken régen a kadarka volt a meghatározó szőlőfajta, nagyjából a területek 70%-át lefedve. A sokszínűséget a fajta sok klónja mellett a borvidéken szintén jelen lévő további kékszőlő-fajták, a kékfrankos, a portugieser (kékoportó) és a cabernet sauvignon nyújtotta, ezeket akkor még nem kezelték külön. A szekszárdi bikavérhez ösztönösen tökéletes érettségben szedett szőlőt használtak fel.

A szekszárdi bikavér a kadarka nélkül nem bikavér, a fajta különleges illat- és ízvilága fogja össze a házasítást. Ha azonban nagyobb mennyiségben házasítjuk a kadarkát, akkor sok esetben kibújik, és meghatározóvá válik, ami nem feltétlenül szerencsés. A házasításban markánsan megjelenő kékfrankos határozott és finom savaival, a kadarka pedig jellegzetes fűszerességével teszi egyedivé a bort.