Szekszárd város

 

„Szekszárd (...) Budapest óta a legszebb fekvésű táj” – írta Naplójában Széchenyi István, amikor hosszú dunai hajóútja során elhaladt a város közelében. Magyarország legkisebb, ezer lakosú megyeszékhelye valóban kitűnő helyen, a Szekszárdi-dombság és az Alföld találkozásánál, a Duna közelében fekszik. Évezredek óta fontos vízi és szárazföldi utak vezetnek erre, a szőlő, és az egyéb mezőgazdasági termények számára is kedvező a terület, minden adott volt tehát, hogy az itt élők jó körülmények között keressék a boldogulás útját.

 

Szekszárd joggal büszke a római múltra, ám a mai város elődei sorában a kelták egyik törzsének települését is megtalálni. A jeles régész, Wosinsky Mór, akiről később a megyei múzeumot elnevezték, számos kutatást végzett ezzel kapcsolatosan is. A Tolna városából származó Wosinsky egyik tanulmányában például kifejtette, hogy Szekszárd egyik híres dűlője, a Csatár szőlői miért „teremnek” minduntalan rozsdaette vasfegyvereket, valamint emberi csontvázak maradványait. A szájhagyomány szerint ezek középkori csatározások emlékei, ám a régész úgy tartotta, sokkal régebbiek: a kelták egykori jelenlétére utalnak. Ő járt annak is utána, hogy az Alisca név a keltáktól ered, a rómaiak tovább használták a meglévő elnevezést.

 

A rómaiak Aliscája jóval nagyobb volt, mint a kelták idején létező település: a Csatártól a Bartináig húzódott. Ezen a vidéken vezetett a rómaiak nevezetes hadi útja, a Bátaszék–Várdomb–Szekszárd–Tolna–Dunaföldvár útvonalon. A régész 12 útjelző oszlopot talált abból az időből, az egyiket például Szekszárd mellett.

 

A legnevezetesebb régészeti lelet a legendás szarkofág, illetve a körülötte talált tárgyak, amelyeket egy 1845-ben kezdett építkezés hozott napvilágra. A fehér márványból készült szarkofág domborművei igen értékesek, nem kevésbé az ásatás során előkerült egyéb tárgyak, edények. Az egyik üvegvázán a sokat idézett felirat olvasható: Áldozz a pásztornak, igyál és élni fogsz! (Vagyis áldozz az Úrnak…)

 

A szerveződő magyar állam is hamar berendezkedik Szekszárdon. I. Béla király 1061-ben alapította a szekszárdi bencés apátságot. Az 1967-ben feltárt apátsági falak, illetve a hozzájuk tartozó bizánci stílusú, tizenegy karéjos templom falai a vármegyeháza belső udvarán láthatók. I. Béla (1060–1063) rövid uralkodását a pogányság utolsó nyílt fellépése is emlékezetessé tette. A szekszárdi apátság alapításának évében a szomszéd vármegye központjában, Székesfehérvárott került sor törvénynap megtartására. Közrendűek óriási tömege sereglett össze és módfelett váratlan kérésekkel állt elő: valamennyi pap megkövezésére, karóba húzására és általában lemészárlásukra óhajtották elnyerni a király felhatalmazását. A király higgadtan háromnapos gondolkozási időt kért, mialatt összeszedte hadait, majd szétverte a gyülekezetet. Ez volt az utolsó olyan esemény, amely a kereszténység győzelmét végleg biztosította.

 

Szekszárd történelmét a török hódítás évszázadokra meghatározta, bár a pusztítások ellenére a város fejlődése nem állt meg, köszönhetően a már a középkorban is igen fejlett szőlészetnek és borászatnak. A megyeszékhelyi rangot 1779-ben kapta meg Szekszárd. Melyik a város legfontosabb látnivalója, műemléke – kérdezhetik az ide készülő látogatók. Sok jó választ adhatunk erre, de talán a legjobb ez: maga a város sajátos hangulata a legfőbb vonzerő, az írók és költők mindenhol felbukkanó kedves emléke, az innen származó művészek örök rajongása, amit szeretett városuk iránt éreztek. Olvasva Babits Szekszárdról írt megható gondolatait (A szekszárdi kadarka), amelyet már karnyújtásnyira a haláltól, a fővárosban vetett papírra, csakis arra gondolhatunk, sietve el kell látogatni a városba, hogy mi is megtapasztalhassuk: „A szekszárdi szőlőhegyről messze látni.”

 

Így búcsúzik Babits szülővárosától: „(…) Alólam már ez a karéj is kicsúszik… Mégis a szekszárdi kadarkaszüret képe nem a múlandóság érzését hozza nekem. Inkább a titokzatos maradandóságét, mely minden múlandóság mélyén ott lappang. Mert hiába csúszik ki alólam a hegy, az csak olyan, mint a szédülés, igazában most is csak azon a hegyen állok, ez a szüret talán folyton tart azóta, ez az igazi valóság és állandóság. Gyermekkorom édenét élesebben látom magam előtt, mint azokat a helyeket, ahol tegnap jártam. Mintha nem is a szekszárdi tájat vetítettem volna a Vérmező ködére, hanem ellenkezőleg, ez a homályburkolt Vérmező, s a távolról rémlő házak, s maga az egész Budapest városa csak a szeszélyes sors múló és változó ködfátyolképe volna, amely legfeljebb véletlenül és időlegesen fedheti el tőlem az édes, otthonos dombokat, azok minduntalan kibukkannak. (…)

 

Ez az a titokzatos állandóság, amely minden múlandóság mélyén lappang. A lélek nem a jelenben él, hanem kiterjedése van az időben, mint a tárgyaknak a térben. Az emlékezet csak visszacsatolja, ami igazában és jog szerint mindig a mienk volt. Bevonulok fehér paripán a múltba, és visszafoglalom a szekszárdi dombokat. Változó és véletlen ködfátyolképekről nincsen itt szó többé: itt érek valamit, ami már semmiképp se véletlen. Ez volt az ősréteg, ez köt össze apáimmal, a pincéző, kvaterkázó s Vergilius szerint szüretelő kaputos magyarokkal. Életem túlnyúlik önmagán. A kadarka még rác őseimmel is összeköt, ha voltak egyáltalán rác őseim. A szekszárdi szőlőhegyről messze látni. Gyermekkorunkban arra voltunk büszkék, hogy szép időben Kalocsáig is elláttunk, a Duna fényes szalagján túl, sőt a mogyorófavessző két végére ráhúzott, s a megcsúszás ellen raffiával rögzített távlencsével még talán tovább is. Igazában még távlencse nélkül is sokkal tovább láttam. Az egész régi Nagy-Magyarországot láttam arról a dombtetőtől, mint egy tág kerek udvart a tanyánk körül, melynek egy kicsi, de nyájas szelete ez az aprócska szőlőbirtok, a sorompóig s a nagyanyám-emelte kőkeresztig. A szőlő egyik fele azóta már idegeneké, s a nagy udvarnak is némely része azóta idegeneké, noha ebből valamit mostanában visszakaptunk. Nekem azonban a szőlő ma is a sorompóig és a keresztig tart, ugyanúgy, mint a nagyudvar is Kárpátoktól Adriáig. (…)”

 

Látnivalók, irodalmi séták

 

Szekszárd bejárása nem kezdődhet máshol, mint a történelmi városközpontban, a Béla téren. Régen itt volt a vár, majd a piac. Jó ideje, 1832 óta a Pollack Mihály által tervezett Megyeháza épülete határozza meg a tér látványát. A szekszárdi Megyeháza a leginkább kiemelkedő épület Pollack azon munkái közül, amelyek nem a fővároshoz kötődnek. Feltétlenül érdemes belülről is megnézni, hiszen a főkapun belépve, a belső térben láthatók az 1967-ben feltárt egykori bencés apátság alapfalai. „A régi vármegyeháza világa” című állandó kiállítás (Béla tér 1. 74/419-667) az alábbi termekkel várja a látogatókat: főispáni dolgozószoba, empire szalon, biedermeier női szalon, könyvtár, vadászterem. 1844-ben Bezerédj István a Megyeházán jelentette be, önként adó alá veti magát, mivel ez számára lelki megnyugvást jelent. Szobra az épület előtt, a külső kertben látható. A Béla tér meghatározó eleme továbbá a belvárosi katolikus templom, Közép-Európa legnagyobb egyhajós temploma, 1802–1805 között épült. A tér közepén emelkedik Szekszárd legrégibb, 1753-ból származó barokk műemléke, a pestisjárványt idéző Szentháromság-szobor. A tér karéját a Városháza eredetileg klasszicista, ám szecessziós stílusban átalakított épülete, valamint az igazságügyi palota (1892) teszi teljessé. Természetesen a névadó, I. Béla szobra is helyet kapott a téren, a műalkotás Lessenyey Márta munkája. Ha a Garay tér felé indulunk a közelmúltban elkészült, szépen burkolt új szakaszon, akkor a borkút mellett lépdelve hagyjuk el a Béla teret. A borkút Szatmári Juhos László és Baky Péter alkotása, 1994-ben készült.

 

A Béla térhez igen közel eső Garay tér igencsak megszépült, hogy elzárták az autóforgalom elől. A teret a költő 1898-ban felállított szobra uralja. Szárnovszky Ferenc alkotása, Garay vonásai kissé Kossuth arcmására emlékeztetnek. A szobor mellett áll az egykori Szegzárd szálló épülete, a téren található még a német nyelvű színház, a Deutsche Bühne. A Garay tér közvetlen közelében látható az Augusz-ház. Liszt Ferenc négyszer járt vendégségben Augusz Antalnál, itt komponálta többek között a VIII. Magyar rapszódiát. A nagy művész emlékét őrzi Wigand Edit domborműve, amely az Augusz-ház oldalfalán kapott helyet. Liszt emlékét az épületben működő, róla elnevezett zeneiskola is őrzi. Az Augusz-ház mögötti tér is Liszt Ferenc nevét viseli. A 19. század során látványos karriert befutó Augusz család háza valójában három épületből álló együttes, a következő részekkel: romantikus stílusban átépített késő barokk, klasszicista, késő barokk. A ház legrégibb, déli részében egykor a Fekete Elefánt Szálló működött, amelynek II. József is vendége volt. A középső, árkádos részt a későbbi báró, Augusz Antal építette, itt töltött hosszabb időt Liszt Ferenc. A ház tornya a hagyomány szerint Liszt Ferenc javaslatára épült. A palotához kis park kapcsolódott, amelyben a komponista nagyon szeretett elidőzni. Az Augusz család kihalása után az épület úri kaszinó lett. Idősebb Augusz Antal postabérlőként került Szekszárdra a 18. század végén, majd az uradalom szolgabírája lett. Ifjabb Augusz Antalt (1807–1878) 1843-ban alispánná választották. Politikai karrierjét tudatosan építgette, a legfontosabb eszköze a Habsburg-házhoz való töretlen hűsége volt. Az igen művelt, sok nyelven beszélő Augusz, különösen a zenét kedvelte, nem véletlen hát, hogy Liszttel baráti viszonyt ápoltak, 1846-tól 1878-ig, Augusz haláláig folyamatosan leveleztek, francia nyelven. Mivel Liszt nem tudott jól magyarul, számos beszédét és levelét Augusz fordította le számára. A báró komoly szerepet játszott a ma Liszt nevét viselő Zeneakadémia létrehozásában is.

 

A városnéző sétát, a Garay tér elhagyása után, a Széchenyi út keresztezése után a Szent István tér felé érdemes folytatni. Itt bal kéz felé először Háry János szobrát pillantjuk meg, majd a Prométheusz Park következik. Kicsivel tovább haladva, szintén balra látható az egykori zsinagóga pompás épülete (1897), amelyben ma a Művészetek háza működik (Szent István tér 28. 74/511-247). A közvetlen szomszédságban található a Wosinsky Mór Megyei Múzeum (Szent István tér 26. 74/316-222). A múzeum 1895-től működik, régészeti, néprajzi, képző- és iparművészeti, továbbá helytörténeti gyűjteménye országosan is kiemelkedő. Hatalmas épülete 1902-ben készült el, Schikedanz Albert és Herzog Fülöp tervezte.

 

Szekszárd – és Tolna megye – bővelkedik irodalmi nagyságokban, igazán nagy kultusza azonban sokáig Garay Jánosnak volt. Mi sem természetesebb persze, hiszen Garay „éppen jókor”, a 19. század derekán, a romantika és a nemzeti lelkesedés legszebb időszakában vált országosan is népszerűvé, messzire eljuttatva ezzel szülővárosa hírét. Az utána érkező 20. századi személyiségek, elsősorban Babits Mihály, majd később Mészöly Miklós, függetlenül irodalomtörténeti jelentőségük megítélésétől, egy ideig csak „másodikak” lehetnek Garay után, már az egyszerű időrendiség alapján is. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a 20. század utolsó harmadától a Babits iránti tiszteletnek is egyre több jelét látni, s nyilván az sem véletlen, hogy a megyeszékhely egyetlen főiskolája Illyés Gyula nevét vette fel.

 

További információkért látogassa meg a http://www.szekszard.hu oldalt!